Örök éj honol itt, fény ide nem jut le.
Düh a kopárság sziklatrónjára ült le,
Féltékenység jobbján, Szomorúság balján,
Ide tévedtem én is, ügyetlenül s balgán.

A Három elé vezetett utam, már türelmetlenkedtek,
Készek arra, hogy értem egymás ellen megküzdjenek.
Térdre estem, a sötétség színük elé taszított,
Kacarászott s ítélkezett felettem a három kárhozott.

Düh arcáról került le először a maszk,
Arca merő fekete méreg, szemei pirosak.
"No lám csak - lenézett rám s gúnyosan vigyorgott-,
"Hibába estél: ezekkel az érzelmekkel magadat kínzod."

Szólt Féltékenység buzgón: "Legyen örökre ilyen,
Mindig lesse, szerelme ismerőse milyen,
S ha sejt valamit, rendezzen jelenetet,
Szórja majd a szidalmakat s közhelyeket."

"Felesleges ez a felhajtás egy egész életre,
Egy bánatos lecke majd megtanítja a lényegre."
Torkollta le Féltékenységet bölcsen Szomorúság,
"Majd én elintézem, bízzátok csak az egészet rám."

"Még mit nem" - replikázott a letorkollt,
Szomorúság legörbülő szájára amúgy is orrolt.
"Mindig mindent elintézel, azt hiszed bölcs vagy,
Te sem vagy több, mint kósza szellem, inkább hagyd."

"Most már elég. - szólt Düh haragosan - Döntöttem.
A pohárba, azt hiszem, tiszta vizet önthettem."
Szomorúság rántott egyet vállán, Féltékenység hátradőlt,
Hallgattuk az ítéletet, amin sorsom végre eldőlt.

Keserű könnyek - ez jutott osztályrészül,
Onnan jönnek, ahol a bánat is készül.
Szívem legmélyebb, legsötétebb árkában,
A kínzó Düh, Féltékenység és Szomorúság markában.