Egy csodaszép, rózsaszín, ciklámen és kék virágokkal tarkított mezőn álltam. A virágok között smaragdzöld fű hullámzott komótosan a lágy, meleg szellőben. A messze elhúzódó pasztellkék égen csak pár hófehér bárányfelhő úszott. Ennél békésebb, boldogabb helyet el sem tudtam volna képzelni. Megfordultam, és a három éve halott apámmal találtam szembe magam. Könnybe lábadt a szemem, és sűrű pislogások közepette magamhoz öleltem őt. Ő is viszonozta az ölelésem.
    - Carmen, nem szabadna itt lenned.
    - Tessék?
    - Még nincs itt az ideje. - nézett apám a szemembe.
   Ekkor beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülemet:
    - Carmen, kicsim, annyira sajnálom… Rendbe fog jönni ugye? - ismertem föl anya hangját.
    - Igen, de még nem tudjuk, milyen mértékű károsodással kell szembenéznünk. Ez akkor derül ki, ha majd felébred. - válaszolt neki egy idegen férfi.
  A következő pillanatban egy rántást éreztem a mellkasom környékén, majd mintha zuhannék, zuhannék a semmibe. Új hangok szivárogtak az agyamba: pittyegés, szipogás, zörgés.
   Rávettem magam, hogy kinyissam a szemem. Nehéz volt, de sikerült. A fejem tompa volt, gondolkodni is alig tudtam. Először anya képe úszott a szemem elé.
    - Felébredt! - kiabálta el magát az ajtó felé, majd visszafordult hozzám. - Annyira jó, hogy felébredtél drágám… Úgy aggódtam. Azt hittem, téged is elveszítelek… - könnyek csillogtak a szemében, de nem értettem miért.
    Egy fehér köpenyes, szemüveges, kopaszodó ember vágtatott be az ajtón.
     - Szia. - szólt hozzám kedvesen. - Dr. Aston vagyok. Kórházban vagy, de nyugodj meg, nincs semmi baj, rendbe fogsz jönni.
     - Mi történt? – kérdeztem rekedten. Erre Dr. Aston elővett egy mini zseblámpát és belevilágított a szemembe. Nem volt kellemes.
      - Tudod, hogy hívnak?
      - Persze, Cameronnak. - válaszoltam zavartan. - Anya…
      - Itt vagyok, szívem. - fogta meg anya a kezem.
      - Emlékszel, mi történt? - kérdezett újra az orvos.
      - Nem… nem emlékszem. - tényleg semmire nem emlékeztem. Pár homályos kép volt, semmi több.
     - Rendben. Kapsz fájdalomcsillapítót, nyugtató, és sokat pihensz majd. Akkor hamar rendbe jössz. - mosolygott rám Dr. Aston, majd biccentett anya felé és távozott.
      Ahogy elhagyta a helységet, másvalaki lépett be: egy körülbelül velem egyidős fiú. Sötétbarna haja volt és ugyanilyen színű szeme. Amikor rám nézett, ezek a szemek szomorúságról és aggodalomról meséltek.
       - Jöttem, ahogy tudtam… hogy vagy Cam? - fogta meg a kezem a fiú. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni.
       - Anya, ő ki? - kérdeztem, mire mindketten hatalmas szemeket meresztettek rám. Újból az orvos jelent meg, intett anyának és fiúnak, majd kimentek a folyosóra. Hallgattam az elfojtott beszélgetést:
       - Mi történt vele? Miért nem emlékszik rám?
      - A CT-vizsgálatok alapján az agyának az a része sérült, ami a memóriáért felelős.
       - Vagyis…
       - Igen, amnéziás. De szerencsére nem súlyos, csak átmeneti. Elképzelhető, hogy némi ösztönzés kell neki, és elkezd emlékezni.
       A többi részét a beszélgetésnek nem nagyon fogtam fel, mert a nyugtatótól kezdett elködösödni az elmém. Félálomban még képek villantak föl egy naplementében úszó tóról, és a tó partjánál virágzó gyönyörű vízililiomokról…

      Pár hét után hazaengedtek a kórházból. A házunk ismerős volt, de újból meg kellett szoknom, hogy mit hol találok. A szobám előhozott pár emléket, de még mindig voltak homályba burkolózó időszakok. Például a fiú, aki a kórházban látogatott meg, azóta foglalkoztatott, és egyik elmélkedős pillanatomban egy név is társult az archoz: Elias.
    Minden este, amikor letettem a fejem a párnára, egy tóról álmodtam. A naplementétől sárgás víztükör felszíne csendesen fodrozódott, a sűrű nádasban egy-két béka brekegett unottan. A part közelében volt egy rész, ahová vízililiomok vonzották a tekintetem. Amikor felébredtem ezekből az álmokból, furcsa érzések kavarogtak bennem, és tudtam, sőt éreztem, hogy ezeknek köze van Eliashoz.
     Egyik nap valami megmagyarázhatatlan benyomás hatására biciklire ültem, és mentem amerre az ösztönöm vitt. A tónál lyukadtam ki. Ugyan olyan volt, mint álmaimban. Letámasztottam a biciklit és közelebb mentem. A parton egy fiú ült és kedvetlenül köveket dobált a vízbe. Az a fiú volt. Elindultam felé, majd a lépteimre hátrafordult.
     - Elias? - próbálkoztam félénken. Döbbenet és reménykedés váltakozott az arckifejezésén, majd felpattant, odaszaladt hozzám és szorosan megölelt.
      - Hé, várj… - toltam el magamtól. – Mi közünk egymáshoz?
    Elkomorodott az arca. Csak most vettem észre hogy milyen férfias és egyszerre kisfiús vonásai vannak. De csokoládébarna tekintetét annyi szomorúság és csalódás töltötte meg, hogy még a szívem is belesajdult.
    - A nevemre miért emlékszel, ha rám nem? - kérdezte lehangoltan.
    - Nem tudom, én csak… én… - kerestem a szavakat kétségbeesetten. Kezdtek dolgok kitisztulni, tudtam, hogy Eliasnak elég sok köze van hozzám.
      - Carmen… - fogta két keze közé az arcom. - Emlékezz, kérlek…
    Szinte elvesztem a tekintetében, olyan volt akár egy feneketlen kút. Az emlékek őrületes sebességgel rohamoztak meg. Sorban villantak fel képek: amikor először találkoztunk, a vicces randik, az első csók… Túl zsúfolt lett minden, összezavarodtam, de egy szó visszhangzott bennem és nem akart elhallgatni: szeretem.
      - Emlékszem… emlékszem! - ugrottam a nyakába, mire ő is elvigyorodott és magához ölelt.
      - Végre. Úgy hiányoztál már. - simogatta meg az arcom, majd megcsókolt. Ismerős, kellemes érzések kavarogtak bennem, amik azt súgták: „Mostantól minden rendben!”
     - Szeretlek. - ezzel a szócskával minden gát átszakadt az elmémben és jó érzés volt. Felszabadultam. Örömömben pár könnycseppem ki is csordult.
      - Én is szeretlek. Nagyon. - suttogta miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.
      Egy örökkévalóságon át a karjaiban tudtam volna maradni.

 Vége